Gyógyszertár

Kettő pénztár használatban, éppen kiszolgálás folyik. Lévén átgyalogoltam az egész városon egy termékért, ami remélem itt már nem hiánycikk és lévén kurva hideg van és még a hasam is fáj, így most határozottan jól esik, hogy a kellemes melegben kicsit várni kényszerülök.

Következő vásárló is betér, köszön, hangjából idősnek tippelem. Nem sokáig marad a tippem tipp, hiszen a következő, amit agyam felfog és vészriadóként lángra lobbantja magát az a határozott kéz érzete a hasamon, amint simogató mozdulatokat végez és a hölgy penetráns időskori lehelete az arcomban.
– Kismama? – vigyorog a képembe, amiről minden leolvasható, ami átfut az agyamon és ami nem épp nyomdafestéket tűrő és ennek ellenére még vigyorog.
– Már ne is haragudjon, de azonnal lépjen el tőlem! – reagálok hidegen, elutasítóan valami olyan ábrázattal vegyítve, ami miatt a vén szipirtyó lesüti mosolyát és hátra hőköl. Helyes, ezt akartam elérni.

gyógyszertár II

– Kérem ne jöjjön közelebb, hagyja meg a személyes teremet! – utasítom határozottan, de még szerintem illedelmesen.
– Kedves akartam lenni.
– A családjával legyen az, ne egy vad idegennel!
Erre elfordul és toporog magába.

A helyiségben jelen lévők közül persze, senki nem szól bele, nehogy véleményt kelljen nyilvánítani.
Meghúzza magát a közönség, mint az engedelmes kotorékeb, akinek a lánc és moslék is jó, csak szánalmas életében egyszer nehogy határozottan, felnőtten és felelősséget vállalva kelljen viselkedni.

Bezzeg, pletykának jó lesz, hogy “Jajjj, mit láttam ma a melóban/gyógyszertárban!” és olyan nagy hanggal mesélik majd kiegészítve saját véleményükkel, mintha verset szavalnának. Akkor bezzeg, a barátok, családtagok előtt nagy a szájuk, van ám véleményük. De amikor senki nem ismeri őket, egyedül vannak, csak magukért felelnek, semmi…

De ez mellékes, nem is kell beleszólniuk, nem az vagyok, aki megerősítésre szorul. Csupán puszta megállapítás volt a másodperc tört része alatt…

Egy pillanattal később gondolataim végéhez érve, fiatal új munkaerő jön, nyit egy új pénztárat.
Megindulok, mivel én vagyok a következő, erre “kedveskedni akarok vén szatyor” odalép és már mondja az eszeveszettül és mindenkinél fontosabb kérését. Nem izgatom túlságosan magam, oda lépve mellé a szavába vágok.
– Elnézést, de érkezési sorrendet tekintve én vagyok a soros.
– Aki a kedvességet nem becsüli az várjon tovább.
– Maga nem kedves volt, hanem tolakodó, de most már bunkó is lett. – köpöm oda neki.
Majd ellépek hátrébb, várok a soromra… újfent…
Szipirtyó pedig darálja a gyógyszer adagját, és zokszó nélkül ugranak is és hozzák neki, kapja, mint a munkakutya a juti falatot a jól végzett dolgáért…

Azóta jött még egy vásárló, már ő is fülel a többi delikvenssel együtt, hogy mit pletykálhat tovább, minek volt ő a részese ma. De szólni, hogy ez nem így működik akár ő, akár az eddig jelen lévők vagy ne adj isten a gyógyszertári dolgozók… most amikor már szólhatnának… na az már nem játszik.

Mindenki valamit keres az unalmas életében, amit izgalmasnak találhat, de részt nem vesz benne, csak nézőnek szeret lenni. Név nélkül, ha tehetné még arc nélkül is.

Na ilyen manapság egy Facebook poszt a kommentárjaival a való életben.

Semmi.

Hogy miért?

Mert itt tenni kellene… reagálni, álláspontot foglalni és ami a legnyomósabb érv a passzivitásuk magyarázatához az az, hogy ezt mind az arcuk felvállalásával kéne, hogy történjen.

gyógyszertár

Hozzászólás

Kategória: complicated, mizantróp, pregnancy, szemérmetlen, vágy

Jól gondold meg!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s