Az idő majd igazolja…

Egyszerű sétának indult a vége meg az lett, hogy az idő múlásával találtam szembe magam… de pofátlanul.

Hova tart a Világ? Jó irányba? Én sajnos, sőt mi emberek mind, meg nem mondhatjuk, nincs hozzá jogunk. Csak alkalmazkodni tudunk, más lehetőségünk nincs. Akármi is legyen erről a véleményünk.
Az útirány jó-e vagy rossz… az idő majd igazolja!

Három kislány… kiskamaszok… 11-14 év közé saccoltam őket. Vagy ez mostanság már a kamasz kor? Zene üvöltött a mobiljukból és a padon ülve beszélgettek. Mondjuk, teljesen elfogadott ruhában, nem is értem mi ez a kollektív felháborodás a mai kiskamaszok kinézetét illetően…
Mindegy is nem ez az, ami a figyelmemet felkeltette. Hanem a zene, amit hallgattak.

Tetszett, nem régen jelent meg. Sőt, szeretem! Csak… amikor én ennyi idős voltam, mint ők most, akkor is voltak ilyen jellegű zenék, de nem a mi korosztályunk hallgatta őket.
Akkor a fiú bandáké volt a reflektorfény, akik a csalárd nők helyett a bájos, érző szívű nőket kutatják, akik nem törik össze a szívüket.

Oké, jó-jó, tudom kurv@ jó marketing fogás, hiszen minden kislány szerelmes volt valamelyik banda tagba. Én se voltam kivétel.
A felállás pedig, amiben a férfi típusok felvonultatva lettek, hogy minden lány megtalálja a saját ideálját, akibe belezúghat, mindig ugyan az volt: a tánczseni latin-amerikai, a csupa szív színes bőrű, a sötét hajú rosszfiú aki valójában őszinte és kedves, a vörös vagány és az érzékeny érzelmekkel telített kisfiús bájjal megáldott kékszemű szöszi. Utóbbi rendelkezett általában a legnagyobb rajongótáborral, bár a többiek se panaszkodhattak.
Személy szerint, nekem a kinézetre rosszfiú, de valójában érző és kedves srác volt a favorit. Az erős külső-belső kontraszt mindig is vonzott. Ne utálj érte, fiatal voltam és naív.
Csak vicceltem, mai napig ez az ideálom!

Visszakanyarodva a lényeghez, az üzenet amit közvetítettek az értéket képviselt. Őszinteség, igaz szerelem iránti vágyakozás és az érzelmek felvállalása és megélése.

Ez szép és jó.

Na, de amit a kiscsajok hallgattak, hmm… nem is tudom. A titkot elmondó dalszöveg, hogy hogyan legyen gyémánt eljegyzési gyűrűnk úgy, hogy nem főzünk, mosunk takarítunk, sőt ehhez még csak nem is konyítunk, nos…
A nedves p_nci sokszoros emlegetése a szövegben, és a vágyakozás a mítikus király kobra után, valamint “az XXL nagyság és XXL keménységnél lejjebb nem adjuk” téma fejtegetése… hmm…
Igen, régebben is voltak ilyen dalszövegek, de akkor minket nem ez fogott meg…

Na ugye, hogy pofátlan az idő, ahogy elrepül…

Most kéne jönnie részemről a “bezzeg az én időben…” szövegnek? Meg, hogy “azok az idők mennyivel jobbak voltak”?
Minek? Értelme sem volna.
Ez csak egy téma kicsi elméleti fejtegetése volt, miközben tovább sétáltam.

Aztán mi rántott ki ebből a gondolatmenetemből?

Éppen egy fém vékony rácsos kordon mellett haladtam el, ami egy építkezést kerít el az illetéktelenektől, de csak belépés tekintetében. Az a laza rácsozottság mindent látni enged.
Ha valamit be szándékoztam volna hajítani, se tudtam volna a rács vékony fém szálát eltalálni.

Hogy miért fejtegetem ezt ennyire részletesen?

Mert, ami az öregedésemmel kapcsolatos gondolatmenetből felébresztett, az egy éles hangú nagy csattanás volt. A szemem láttára. A rácsozásként használt huzalnak fejjel nekirepült egy szitakötő. A feje szélesebb volt, mint a huzal.

A balf@sz…

Hogyan?… De most komolyan… hogy? És még csak nem is az a mezei kicsi, hanem az a nagy b@szó méretű. A szerencsétlen meg még meg is szédült, leírt a levegőben egy vargabetűt, aztán olyan csík egyenest elhúzott, mintha ő is cikinek érezte volna.

Mondjuk jah, jól érezte, az volt…

Szóval ezek után, amikor az ember lánya azon filózik, ez utóbbi látvány tényleg megtörtént-e vagy tudtomon kívül dzsanga került a szervezetembe és az fejti éppen ki a hatását, inkább nem agyaltam a kiscsajok által hallgatott amúgy kurv@ jó szám társadalomra, illetve a társadalom kiskamaszaira kifejtett hatásán tovább.

Miért nem?

Mert az idő, majd igazolja!

Hozzászólás

Kategória: complicated, jókedvmókaéskacagás, mertmegérdemlem, szeretetésbéke

Dicséretre méltó?

Szeretem, ha szidnak!

Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki szereti, ha szidják.
Megkérdőjelezhető öröm, az igaz. De csak így kapok megerősítést a sikereimről. Egyenes, őszinte megerősítést!

Élettapasztalatom szerint, akiket dicsérnek rendszerint semmiben sem kiemelkedők és nem különböznek az emberek hétköznapi tömegétől… ezért is dicsérik őket.
Nagyon sztereotípikusak és egyszerűek, van bennük valamiféle élet, emberi boldogság, siker megfűszerezve néhány helyi problémával.

Személy szerint az ilyenek nem inspirálnak…
őszintén szólva…
hidegen hagynak!

A másik oldala ennek a megfigyelésemnek, hogy az igazán okos és sikeres emberek elég sok szidalommal találják szembe magukat.
A legkiválóbbak nem csak tudósok, celebek, hanem azok az emberek is akik közemberek, de saját környezetükben valamiben másokhoz képest kiemelkednek hajlamosak nagyon kemény kritikával és a tömeg gyűlöletével találkozni.

Hogy miért?

Mert irigységet, fekete negatívságot és félreértést okoznak! Csakis azért, mert nem sztereotípikusak és a hétköznapi emberek számára így a saját életük csak egy lassú elnyűtt keringő érzetét kelti, amiben nincs semmi izgató, váratlan, csak az elmúlás felé sodró unalmas bizonyosság és megszokás. Ezt ezek az emberek hajlamosak biztonságnak hívni… tévesen!
Az ilyen emberek egyszerűen remegni kezdenek, amikor az előbb említett sikeres embereket látnak, mert nagyon tisztán értéktelennek érzik magukat az ilyen személyiségek közelében.

A “sikeres” kifejezés nem beskatulyázható.
Megfoghatatlan és ezer arcú szó,
mert a sikert mindenki önmagához képest méri!

Ha az interneten látok valakiről egy csomó negatív, utálatos kritikát, mindig felkelti az érdeklődésemet. Elkezdem tanulmányozni és mindig rá kell jönnöm, hogy ez egy unikum, egy igazán értelmes és érdemes személyiség.

Olvastam egyszer egy idézetet, ami nagyon megragadt bennem:

“Annyi utálatos dolog van benned, hogy biztos vagyok benne, hogy csodálatos ember vagy!”

Ezért szeretem, ha szidnak…

Így látom, hogy előre fele menetelek úgy, hogy lábnyomot hagyok magam után. Nem pedig egy már meglévőbe lépkedek.

Előre lépek, cselekszem és ha nincs tetteim nyomán gyűlölet, – amit nem mernek a szemembe mondani, de a kisugárzásuk és titkosnak szánt lopott pillantásuk tagadhatatlan – akkor elkezdek azon gondolkodni, hogy jó irányba haladok-e?
Végülis, ha nincs gyűlölet, hanem irányomba mindenki boldog és elismerő, akkor nagy valószínűséggel katasztrofálisan csökken az energiaszintem és kezdek sablonossá válni…
Szerencsére, ez eddig nem jellemző az életemre!

Hozzászólás

Kategória: complicated, core, mertmegérdemlem, mizantróp, szemérmetlen

Szombat reggeli agyf@sz…

Ez az új trend, hogy a vírus intézkedésekről írt véleménynyilvánítás miatt töröljük az ismerőseinket!?!?!?!?

Bezzeg a sok idegesítő poszt, ami cseszi az ember agyát, amiatt nem töröl senki ismerőst, csak rinyál, hogy a “Like” meg egyéb gombok mellett lehetne “Ki a f@szomat érdekel” gomb is…

Hozzászólás

Kategória: complicated, covid-19, mizantróp, szarkazmus, szemérmetlen

Anyák napja szarság

Anyaként töltöm ezt a napot. Életemben először és ha Fortuna kegyes hozzám, ez így is marad halálom napjáig.

Félreértés ne essék, vannak dolgok amiket én is tisztelek. Az Anyai lét is ilyen, noha pont annyira hétköznapi, mint különleges. S tán pont ezen mivolta nyeri el tiszteletemet.

DE

Egyrészt nem gondolom, hogy ezt egy napba bele kéne sűríteni, hisz’ minden nap hálával kéne adóznunk az Anyáknak. Illetve nem gondolom, hogy ez másra tartozna. Lehetne ezt szépen csendben, tényleg tisztelettel intézni.
De nem, ebből is egy nyavalyás ünnepet kell kreálni, hogy a kisebbségi és egyéb komplexussal és saját önértékelésükkel is küzdő emberek felszínes módon mutogathassák másoknak, hogy mennyire jók és különlegesek és hálásak is ők valójában…

I-Have-Missed-My-Mom-Every-Single-Day

Egy nap, amikor azok akiknek egy Anya nem adatott meg, vagy már elvesztették még nyomorultabbul érezzék magukat, mert csodás társadalmunk a képükbe nyomja ezt a tényt akarva-akaratlanul “ünnep” köntösbe bugyolálva.

Vagy mondok jobbat!

Egy nap, amikor azok, akiknek nem adatott/adatik meg az, hogy Anyává váljanak szarul érezhessék magukat és kereshessék magukba a hibát:
“Mit tettem, hogy ezt érdemlem?”, “Mit rontottam el?”, “Bennem van a hiba, vagy a Sors ilyen kegyetlen?”, “Más miért lehet Anya? Én miért nem? Én miért nem lehetek az a bizonyos “Más”, akinek ez sikerül?” és a többi és a többi…

Amíg felnőtté válunk, szüleinken, társadalmunkon és környezetünkön keresztül kapunk, vagy inkább belénk ivódik egy értékrend. Mi a jó és mi a rossz, mit kell tisztelni és mit megvetni…
Mi van, ha a kapott értékrend satnya és lehúzó? Ha a jó lelkeket csak sivárságba, önmarcangolásba taszítja, hogy a lelkileg sérült és gyenge emberek jobbnak érezhessék magukat ilyen kicsinyes módon?

Van az a fals mondás, hogy mindenki egyenlőnek születik. Persze, ez hazugság, de mi van, ha ezek csak ennek az illúziónak az igazolására teremtettek?

Úgy vélem, ennél az ünnepnél semmi nem tolja jobban a képünkbe azt, hogy nem vagyunk egyenlőek. Ami igaz… de pont azért vagyunk többek mi, azért vagyunk emberek, hogy lehetőségeinkhez mérten a legjobbat kihozva magunkból éljünk.

pinpng.com-raven-feather-png-5860007

Ez az ünnep pedig véleményem szerint, az egyik legembertelenebb a maga meztelen, csupasz valójában. Mert a hálát nem egy nap kell éreznünk… de ez az egy nap tökéletes, hogy másokkal éreztessük, mi mennyivel jobbak vagyunk, ráadásul olyan köntösbe bújtatva ezt, ami érzéketlen, már-már könyörtelen, ha azokat is figyelembe vesszük, akik az Anyai lét vagy Anyai személy hiányát kénytelenek elviselni.

Hozzászólás

Kategória: complicated, mizantróp, szemérmetlen